Aki most hirtelen megáll az ablakunk
alatt és fölnéz, téved.
Én mégis egyfolytában bocsánatot
akarok kérni, aztán ezt is
inkább az időjárásra fogom.
Pedig egészen megszerettelek,
de nem tehetek róla, van ez a rosszabb
kezem, ami folyton bántani akar.
(2)
A reggel, mint egy gégemetszés,
elveszi a szavakat, beszélni
nem is lehet róla, legfeljebb írni,
két arcrándulás közti apró különbséget is
feljegyezni, hátha mégis ez lesz
az a pont, ahová majd visszaforgathatok mindent.
Ilyenkor nem tudom eldönteni,
hogy tényleg transzvesztita vagyok-e?
Éjszaka dolgozom, az biztos,
és az ébredéstől is félek.
Képtelen vagyok elviselni,
ahogy ez a borzas férfi bámul.
Inkább a rosszulléteimmel beszélgetek.
Hirtelen megszédülök a buszon,
aztán, ahogy körbeállnak,
hogy lehet-e ennél rosszabb,
és különben is, ezzel az egésszel,
a gazdatest, mit akarhat
már megint üzenni nekem?
(3)
Folyton erre a hörgésre ébredek,
miközben te nyugodtan alszol tovább,
hogy egyedül vagyok-e,
ezután hogyan döntsem el?
(4)
Ilyen vidám is lehet ez a késő őszi
alvadás, látod,
a nehéz neonfény,
az oszlásnak indult mondatok az avarban.
Ha például elkezdeném követni
a vezetékeket a falban, vajon kijutnék-e innen?
És várnának-e egy kis
ligetben felállított asztal körül
a város vezetői, hogy megjutalmazzanak,
vagy még szerencsésebb esetben,
hogy nyilvánosan megszégyenítsenek?
Persze nem sikerülhet minden.
(5)
Amit a gép végül kiad.
De már megint egészen mást reméltünk.
Nincsen benne erdőgazdasági út,
vaddisznócsapás,
se hidegvizű forrás pihenőházzal.
És mi sem tértünk le váratlanul a kijelölt ösvényről,
engedve a bozótos sötét vonzásának.
Egyáltalán, hol vagyunk?
A reggel, mint egy gégemetszés,
elveszi a hangokat.
Ami napfelkelte után részleteiben
madárdalnak tűnt,
az mostanra száraz hörgéssé állt össze.
Milyen ésszerűek a hajnal szabályai,
valami ráadásul mindig eltakar,
így még hazudnom sem muszáj,
egyszerűen mindegy,
ha azt mondom, a lakáson, vagy azt,
hogy egy kerten
sétáltam át
mire ideértem.
Csak a mozgásra kell nagyon
figyelni, mert ezek a régi alkatrészek
könnyen elcsúsznak egymáson.
Ha a másik irányba nézek, ott meg
a lebegés, ahogy közelít egy hang,
de mielőtt meghallanám,
mint a puskagolyó,
valami hamarabb betalál.
Közben persze egészen
mást akartam mondani: annak lenni, aki csukja a szemét, álldogál, ráér, jó esetben valakit bevár, leveri talpáról a sarat.
De ebben a látványban én már
nem tudom, melyik vagyok.
Talán az, aki korábban végignézte
az estét, először valami kisebb
részre próbált figyelni,
aztán meg, ahogy jött át minden
erre az oldalra.
Mint egy fenyegetés.
Például a teherautók, hogy hozhatnak-e valamit,
vagy a buszok, még több embert,
mintha nem is lenne az egésznek váza.
De nincs teljesen sötét, soha nincs,
nem fekete, inkább kék,
mintha egy indigón közelednének
és ami itt látszik,
az csak a másolat.
Az éjszakai buszra várakozók fehér
bőre ragyog mint egy gyógyszerreklám.
A huzatban lassan
elkezd mozogni az asztalra borult só,
de amit ott kiír,
azt én már nem tudom elolvasni.
Vörös kert, csontszínű padokkal,
vagy valami ehhez hasonló.
Fakul, de tiszta nem lesz,
mondod közben
és egy fehér lapra mutatsz,
én már vinném is,
de folyton hullanak, mindenhol ott vannak körülöttem
ezek az apró darabok.
Mint tegnap, vagy tegnapelőtt inkább,
a hirtelen fékezésnél éppen
kapaszkodott mindenki,
egyetlen szatyor borult fel csak,
de ami ott szétgurult.
Mégis, hiába fordítanám most
feléd az arcomat,
a neonfényben nincs
bocsánat.
Mert nem csak ezek a hideg eszközök,
ha elindulnék, a nappali égbolt ugyanígy,
bármilyen is legyen,
a felhők rajta, vagy a hiányuk,
máskor a köd, az avarfüst
és a bekötőút is,
ahol le kell majd fordulnom,
vagy már le is kellett volna,
az erdősáv fái,
mögöttük a dögkút, a szeméttelep,
a másik oldalon meg a nádas,
ha van az alján, akkor a víz,
és még tovább, a régi gyümölcsös,
a madarak az ágak között,
vagy ha repülnek éppen,
akkor a bodza is, amit elszórnak,
a nehéz, nyálkás levegő,
ez mind,
tudomást sem vesz rólam.
Vitatkozni felesleges, a végén
úgyis a test hibáinak lesz igaza.
És akkor az a részeg férfi,
akit az utcán láttam,
felemelt kezében egy vasrudat tartott,
közben rettenetesen
ki akart mondani valamit, de már csak hörögni tudott. Mélységesen mély tartomány neki ez a hajnal. Egy ilyen vasrúddal milyen sok
dolgot lehetne csinálni, erre gondoltam,
ő mégsem tört össze vele semmit,
de ameddig láttam, nem is dobta el.
Hozzád már nem tudok beszélni,
ebben a fémes sötétben, nézek ki
inkább bármi másra, de beszélni,
azt már nem tudok, és kihajolni
sem, a bordák közül, tapogatni csak,
milyen érzékeny ez a hideg ablakrács.
(2)
Belül meg a hirtelen rajzás,
nem tudom megállítani,
ahogy jönnek elő, padlórésből,
szekrény alól, még nincs
tavasz sem, de már mindenhol
ők mozognak, a hangyák,
ezt egy természetfilmben láttam,
percek alatt csontig lerágtak valamit,
de akkor már nem ismertem fel.
(3)
Vagy mégis, sétálni inkább,
megkeresni a legegyszerűbb
helyet, egy raktáráruház,
egy szerelőcsarnok mögött
kit zavar, hogy ilyen
hangosan zörgök.
(4)
Ahogy egy régi fénykép előkerül,
eszembe jutsz, a legváratlanabb
helyről mindig, kempingszékek
a tisztás szélén, egy fa hideg
árnyéka rajtuk, mintha nem is
számítana, az erőlködés,
mikor mosolyogni próbál
két kiszáradt koponya.
(5)
De egész éjjel jár fölöttem valaki,
biztosan nő, gondolom, mégsem
tudom kitalálni, mit csinál. Fekszem
az ágyban, a kopogását hallgatom.
(1)
Van valami hirtelen otthonosság
abban, ahogy a fűtetlen helyiségek
jutnak eszembe, borotválkozás,
öltözés közben, hogy egyetlen
olajkályha sincsen, mert
mi szükség lenne rá éppen ott.
Az övemet keresem, de lehet,
hogy ez is csak egy példa
valami más helyett, mint ahogy
a borotválást mesélted, meg az
öltöztetést, az is, hogy biztosan
megvágtad az arcát valakinek,
aki nem volt a testvéred már akkor.
Végül is majdnem mindegy,
addigra én már kabátban állok,
fogalmam sincs, mi következik,
esetleg kinyitom a zárat, megoldom,
és ebben a lassú oldódásban
zsebre dugott kézzel mozgok tovább.
Mintha el lehetne titkolni,
milyen egyszerű gép vagyok.
(2)
Aztán már csak ez a kattanás
az állkapcsom felől, mikor végre
megszólaltam volna, ugyanaz a hang,
motorháztetőt támasztanak ki.
(3)
Nem tudod megmagyarázni, mondtad,
miközben én az autót próbáltam beindítani,
de ez a táj el van rontva,
nem a részletek, hanem az egész,
hogy ez így egyben már nem is látvány,
ahogy szinte még sugárzik is,
de ezt se rendesen,
mintha egy tévét néznénk,
bármerre fordulunk.
Közben meg ez a kockánkénti moccanás,
lebegés szinte, vagy még annyi sem,
megáll, megfeszül a kép, összegörnyed,
mintha egy tüdőben próbálnánk talpon maradni,
most beszorul a levegő, igen,
most elkezd fájni,
nem lehet már kitérni előle, ez a puszta légszomj én vagyok.
(4)
Milyen kedves egy ilyen kicsi gyűlölet,
neked nem kell, azt mondod,
úgyhogy felnevelem magam,
aztán elviszem hozzád,
ha már elég nagyra nőtt,
jó vendég leszek, hideg mint a kádszél,
próbálsz megkapaszkodni, feladod,
a mosógéped kattog,
nem értem mit mondasz,
megcsörren a telefonom,
így beszélgetünk.
Ha állatok lennénk, persze,
könnyebb lenne minden.
(5)
Egy kapualjba próbáltam behúzódni
a jégeső elől, azt hiszem épp tőled
jöttem el, hétfő volt, vagy legfeljebb
vasárnap, nem emlékszem, lehet,
hogy csak egy futó zápor, de nagyon
sokan álltak már ott, valaki mögöttem is,
nem láttam, egészen rámtapadt az ing,
próbáltam elválasztani a bőrömtől,
és hirtelen a fülembe suttogta, hogy férfi
vagy, de akkorra már elállt, mindenki
lökdösődni kezdett, én meg azt
a szűk rést figyeltem, ami kinyílt,
jött át rajta a fény, de nem ajtó volt,
legfeljebb levélrés, vagy még az sem,
nem tudom, de nem lehetett több, ebben
biztos vagyok, egyszerűen nem lehetett kijárat.
Rossznak kellene lennem,
hogy erről mondjak valamit,
ahogy megyünk el, egymás
mellett, az milyen szép,
mint a busz kijelzője,
elromlani milyen szép,
minden megálló végállomás.
*
Nem éreznek semmit,
fáradtan mozognak, hideg szavak
kopognak egy betonkeverőben.
*
Vonatablak,
az alagút végén
felvillan mégis,
de üres keret csak,
nincs mögötte táj,
ha sötét lenne újra,
talán meglátnám
magam.
*
Aztán szabadnak lenni,
mint egy tárgy,
próbálom elképzelni,
egy kalapács például,
megfogod
és nincsen benne isten.
*
Soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
*
Egy hentespult a legelőről
vajon mit tudna mondani még?
Bárcsak itt lennél, valamit most
hazudnék neked, például a nyögésekről,
amiket odakintről hallottál,
csak a szél, de reggelre még ez is eláll.
Vagy azt, hogy nincs értelme gyűlölni
a kertet, a vastag bőrű leveleket,
a húst, ezt az egészet, ha nélküled nő tovább,
megutálni a szépet,
vagy bármi mást, amit nem ismersz,
hiába történik meg ugyanaz ennyiszer.
Ahogy ez a fehér csempével kirakott
folyosó sem több semmivel önmagánál,
néhány részlet, ha akarod, összefüggenek.
(fotó: Shaun O' Boyle: The Asylum of Byberry State Hospital)
Kedves Telep-látogatók, a pécsi versmegálló pályázaton az alábbi "Telepes versek" kerültek be a kiállított munkák közé, ha Pécsett jártok életnagyságban is megcsodálhatjátok őket (persze, ha megtaláljátok), de ha nincs időtök utazni, kattintsatok ide:
Történnie kellene már valaminek,
erre gondoltam, vagy talán
mondtam is, ha volt velem valaki,
amit már nem tudok felidézni,
mert hirtelen megláttam a tavat,
és ez a kép mindent elnyomott,
a tó vize ugyanis le volt eresztve,
és emberek álltak a helyén,
a leveleket seperték, az avart,
ami összegyűlt a mederben,
betonnal volt kiöntve,
ameddig elláttam,
szürke beton volt mindenütt,
a csónakok meg egy nagy
halomba összehordva,
és akkor megértettem,
az egész tó, de a part is, és a víz,
ez mind csak másolat.
*
Vagy lehet, hogy egyszerűen
rossz falhoz támasztottam
a fájdalomlétrát.
*
Máskor meg a fejfájás, ahogy
átüt kávén, gyógyszeren,
de legalább, ha sétálunk,
elpattant egy ér a szemedben,
mutatod, én meg, hogy egy
tenger fenekén élünk, mondom,
és eltorzul az arcunk, ahogy mosolygunk,
ragacsos fölöttünk a tavaszi ég.
Történnie kellene már valaminek velünk,
emlékszem, ezt gondoltam, vagy talán mondtam is,
ha volt velem valaki, amit már nem tudok felidézni,
mert hirtelen megláttam a tavat, illetve a helyét csak,
ahol addig a tó volt, és ez a kép mindent elnyomott,
a tó vize ugyanis le volt eresztve, és emberek álltak
a helyén, a leveleket seperték, az avart, ami összegyűlt
a mederben, ami betonnal volt kiöntve, ameddig elláttam,
szürke beton volt mindenütt, a csónakok meg egy nagy
halomba voltak összehordva, és akkor megértettem,
hogy az egész tó, de a part is, és a víz, ez mind csak másolat.
*
És még nem is beszéltem
veled arról az érzésről,
amit valaki úgy magyarázott
nekem, hogy nem tud szabadulni
a gondolattól, illetve nem
is gondolat ez, inkább
csak egy mondat,
folyton az jut az eszébe,
hogy rossz falhoz támasztotta
a fájdalomlétrát,
bármit is jelentsen ez.
*
Máskor meg a fejfájás, ahogy
Átüt kávén, gyógyszeren,
De legalább, ha sétálunk,
Elpattant egy ér a szemedben,
Mutatod, én meg, hogy egy
Tenger fenekén élünk, mondom,
És eltorzul az arcunk, ahogy mosolygunk,
Ragacsos fölöttünk a tavaszi ég.
Valami még mindig hiányzik,
csak a helyét tudom megmutatni,
egy nagy, fehér falon a szegnyomok,
felmeszelt törzsű fák.
*
Van egy ketrecem a kert végében,
de nincsen hozzá kutyám,
kicsit távolabb meg ott az erdősáv,
esténként, mikor fúj a szél,
idáig hallatszik, ahogy susog
az ágak közé akadt sok szemét.
*
Ha nem félnék a következő sortól,
innen már nem is mennék tovább.
*
A szemközti padon ül és
nem csinál semmit, meg
sem mozdul, csukva a
szeme, de a kinyúlt bőr
és a vastag zsír alatt még
megismerem a fiatal férfi testét.
Hogyan szólítsalak meg?
Lelkiismeretfurdalás-apa.
*
Ez volt a helye, pontosan itt.
Egy ágyban fekszünk,
háttal egymásnak,
levegőt veszünk,
összeér a bőrünk,
kifújjuk, szétválik.
Összetapad. Szétválik.
El fogom használni
az arcod mint egy szappant.
Hiába néz az udvarról felfelé,
ez most ne legyen ablak,
rácsai között, ha mutogatsz is,
ne értse meg a jeleket.
*
Este van, még nem késő,
beszélj a konyháról, a gázpalackról,
egy édességről, amit őzgerincben sütnek,
ha kell, erről a formáról beszélj,
mint a papír, mondd ezt,
mint a papír, úgy törik a test,
még mindig este van,
még mindig nem késő
felvágni süteményt, könyvet, eret.
*
De hiába figyel az udvarról,
ne legyen ablak, a vers,
átlátszó ne legyen.
Ne gondolj a hosszú árnyékokra, az estének nincs színe, nem vöröslő az alkonyat, ahogy mentségem sincs, mégsem hiányzik, lakótelep van csak, betonszürkület, ünnepi teríték vár rád a boncasztalon. * Nincsen lift a házban, úgy megszoktam, éjszakánként még most is hallom a hangját. * Ezek a sorok tényleg rosszat akarnak, nem találok mentséget erre sem, villahegyre tűzve egy csirkeszívet nézek, az asztalon még ott a többi szerv, de ez az egész mégsem működik nekünk, májfolt volt az arcodon, ennyit biztosan tudok. * Mint egy régi tányér, ez a szeretet törtfehér.
Vannak még mondatok, amikkel
tartozom neked. November vége,
délután, a levegő mandulaízű,
mint a méreg. Valaminek újra
a határához értünk, bőröndömben
csak eddig hozhattalak magammal.
Én itt olasz vagyok, te pedig
egy hideg énekesmadár.
*
Kapualjban állok,
kiszűrődő fényben,
most indulok otthonról,
most érek haza,
valaki horkol,
a tévé kéken villog,
sokáig várt,
már nagyon elszánt,
ragyogni készül
egy szívroham.
De mi következhet
még a szeretet után?
Üres mező, két oldalt
egy vers eleje és a vége,
havas eső, mint egy kilincs,
meleg tenyérre vágyom.
*
Aztán újra ezek a mondatok,
bútort a költözők,
orvostanhallgatók a testet,
mire leírnám őket, szétszerelnek.
A szabálytalan részeket is
össze lehet illeszteni, mondtad
nekem azon az éjszakán,
a lakótelepi erkélyen,
amit te balkonnak hívtál.
Később a szentjános bogarakról
beszéltünk, cigarettád parazsával
mutattad, hogyan repültek
mikor utoljára láttad őket.
Én a lombról meséltem, a vérszilva
ágairól, amik az ablakomon
kopogtak, ha fújt a szél.
Most azt hiszem, mindig fújt.
Ezeket a képeket illesztettük össze,
nem logika, hanem elszántság szerint.
*
Csak részletekben tudok
elbúcsúzni tőled, ma
a vállaidat, holnap majd
a hátadat gyászolom.
Ki akarok vinni mindent,
a lomtalanítás nyugalmára
várok, nem jön el, egy üres
testre, ami újrakezdhető.
*
De így jutsz eszembe még most is,
állsz a vakufényben, kivillansz
a vízből és nem nézel a gépbe.
Miért nem nézel rám?
Úgysem számít már. Nem.
Még most is így látlak,
sötét folyó, félmosoly, láthatatlan túlpart.
Folyton a semmi felé fordítod az arcod.
Már látni lehetett a leheletet is, észrevétlenül jelent meg, egy bizonytalan határon túl. Mire a házhoz értek, besötétedett, és a sötétben is látszott, mintha saját fénye volna. Ezek a szobák vajon minek vannak itt, ha nem lennének, senki sem jönne ide. De végül is lehet, hogy éppen ezért, gondolta, ezért vannak itt, és akkor, ezek szerint ők meg csak a szobák miatt. A konyháig egy hosszú, sötét folyosón át vezetett az út, valami belső ösvény. Lehetetlen volt annyira óvatosan lépni, hogy meg ne reccsenjen valahol a padló, akár egy régi csapda. És nehezen nyílt a gázpalack, mintha évek óta hozzá sem értek volna, pedig csillogott az is. Minden. Megitta az egész kanna teát, és még egyszer, utoljára végiggondolta, hogyan jutott idáig. Már volt kedve aludni is. De mielőtt tényleg visszament a szobájába, odalépett a konyha ablakához, kinyitotta, és kikönyökölt a párkányra, félmeztelenül. Előbb a völgy irányába nézett, de arra még köd borított mindent. Majd a szemben lévő csúcsra. És ott, azon a nyári hajnalon egyszer csak felragyogott a hó.
