A szoritás alakja (10)

Amikor a kisváros némettanára elindult,
hogy, dacolva a téllel, a hókotró gépekkel,
végre újból lássa, akit látnia érdemes volt,
nem érzett izgalmat, inkább a hideg, morogta

és lakatra zárta a fészert. A szomszéd pékségből
kifutott az eladó és valamit széles gesztusokkal
mondani szeretett volna. Addigra már berúgta
a motort, mindegy, hátranézett, de nem sóhajtott.

Ahogy kiért a városból, még egyszer sorra vette,
mit nem szeretne: eső, havas eső, kézfogás,
vigyázz magadra. Könnyen lehet, jutott eszébe,
hogy én az evésben sem akarok a tökélyig jutni.

Az állat szívében zivatar utáni domboldal
és egy nehezen érthető következtetés van.  
Felváltva beszélnek, de a másodpercnyi
szünet mindig szebb, mint ami előtte, utána.

Belenézni egy szájba

Milyen sok lehetőség van
egyetlen legyintésben, de semmire
nincs idő, folyton válaszolni kell,
vagy legalább beszéd közben

belenézni egy szájba és csak figyelni
a nedves, sötét szavak áradását,
mintha nem lenne vesztenivalónk.
Aki megsimogatott, éreztem a kezén,

korábban gumikesztyűt viselt,
és amit igazából mondani akartam,
az most rúgkapálva süllyed
egy vastag zsákba varrva.

(kép: Kerekes Gábor)