A szorítás alakja (5)

Így jusson eszembe minden ezután,
ahogy áll a férfivécé előtt és fél, nevet.
Mint egy közepes szeretkezés, amiben
még ott a szidás nyoma, de a vége

már nincs meg, nem hagyja abba. Vagy
távolról figyel, távol egy beszélgetésben
pezsgőt bontanak, sört, valamire. A sárga
folt, a lámpafény, a csempe jusson eszembe.

És erősebben egy másik. Hurcolva
egy zsákszerű érzést valami szellősebb
helyre, nem bizonyossággal, de kötelekkel
legbelül, és figyelni, hogy mutatja magát:

egy félig lebontott lőporgyár képe, ahogy
egy reggel hirtelen előtte lesz. Így áll itt
kicsivel több mint húsz éve, és tényleg nem
tudom, félbehagyva vagy megkímélve.

(kép: Kerekes Gábor)

WINTERREISE

Velencére most sűrű hó terül,
a sikátorokban nincs járókelő:
valami készül, s a háztetőkre ül
az árnyéktalan, téli levegő.
A házban valaki sítalpat köt,
hosszú reverendába bújik a másik:
egymás arcán keresnék a tükröt,
de hátuk felé a másik háta ásít.

A hófúvás betör az ablakon,
de tél van a levesben, a kanálban:
így élnek évek óta – ilyen vakon,
fölöslegesen, s halálra váltan.
A feldúlt ágyba minden ránc befagyva.
Az utca, mint a matt üveg, ragyog.
Mostanra minden út járhatatlan.
Mégis házon kívül lennének boldogok.

Vívómaszkot húznak a sirályok ellen.    
Az útirányválasztást elhalasztják:
teljesen mindegy, csak el. El innen,
amíg még adnak fényt az utcalámpák.
Annak nyomában, mi útra vált belőlük,
a városból még éppen kijutnak,
aztán megállnak. Merev lesz a bőrük.
A távolban sötét lesz egy ablak,

s csak a szél látja, zúgja körbe őket,
mint egy fehér zajt éneklő szirén:
egymásnak háttal épp előredőlnek
a Bacino di San Marco jegén.

Bokszerrel vagy német juhásszal

Te is fiam, kérdezi a csajom, hogy
belérúgok még én is, egyszerű
felelet lehetne a nem, de egy nő
sajnos többet érez annál, amit
egy faszi kibír mondani, ki-
nyögni, így még pontosabb.

Figyelj édes, ennyire futja,
a többit elharapom, a fürdőbe
zárkózom inkább, képzeletben
megkérek egy másik nőt, hogy
sikálja jó erősen a hátam, magam
mellé rántom, ruhástul a vízbe,
alig van súlya, fogaimmal
cibálok le róla mindent, csak
hús legyen, vagy annyi sem.

Tudom, hogy a mosógép alá
dugod a pornóképeket, dörömböl
be az ajtón, baszhatom a titkaim,
valami ilyesmiről szól ez a
párkapcsolat, te is fiam, kérdezi
újra, mint mindegyik exem, te is.

A fürdőköpeny az egyetlen, amire
vágytam, és tegnap ezt is megvetted
nekem, szorosabbra kötöm magamon,
így szégyenkezem, vagy öntsön el
inkább a méreg, basszam a padlóra
a képeket, ordítsam, hány kilót is
híztál mellettem, vagy álljak mérlegre
én, ez a te főztöd, a súlyom, a tunyaságom,
a két vörös közül mégis maradjon
nálam a szégyen, jusson neked a düh.

Egy hete altattuk el Cézárt, azóta
úgy tűnik vergődünk, a kutya
tényleg a hűség, rázkódik a hátad,
köszönöm, hogy elfordultál, nem
bírom nézni ilyenkor az arcodat.
Addig élnénk csak, amíg bennünk
az állat, kérdezem csak úgy magamtól,
simogatom a tarkód, hogy ő ezt,
hogy szeretné, henteregne, vakarjam
meg a hasát is, te is fiam, így szeretsz.

Te is fiam, azonosítasz, hogy kezdhetnénk
újra, bokszerrel vagy német juhásszal, legyen
a neve Brutus, vagy bármi, hogy gondolhatom
ezt én is, mintha senki nem szeretne, árválkodik
kezedben a póráz, nem merem szemedbe
vágni, hogy utálom ezt a fajta sírást,
visszakéredzkedem a fürdőszobába, csak pár
pillanatra, elfelejtettem megmosni az arcomat.

(Kép: Bill Turpin - Rankin - Miranda Robson)

A szorítás alakja (4)

Elindulni egy hosszabb csapáson, amit
előbb vagy utóbb majd részleteiben
ítélnek halálra. Nem öröm, nem szégyenkezés,
csak hogy ide majd vissza kell térnem úgyis.

Vagy hogy rosszabb lesz, ezt ismételgetem.
Ha nem is az egész, de a félig üres táj, amely
már nem fog betelni estig. De a vadlest és
a fegyvergyárat még összekeverhetem négyig.

És szembejön, ma már másodszor, ugyanaz
a negyvenes nő, félig vörösre festett hajjal
és a fatörzset nézi, a fatörzsön a turistajelzést.
Most kéne odamenni és mondani, mondani.

Hogy nincs olyan, hogy boldog sziget, nincs,
de higgye el, minden erdőnek kör alakja
van, másmilyen nem is lehet. És nem sziget,
de ha virágzik, így virágzik, kör alakban.

(kép: Chris Anderson) 

A nyüszítés egy meghatározott pontja


A kinti zajra rányitni bentről
a csendet, legyen szinte elviselhetetlen
a keveredés, mint a zsír,
ahogy soha sem tökéletesen fehér.

Vagy azt elképzelni, hogy mi történne
ha bármit el tudnék olvasni,
ajtórésen beszűrődő fényt,
levált csempe helyét a falon, féknyomot.

A nyüszítésnek van egy meghatározott
pontja, még nyitva a száj,
de hang már nem jön ki rajta.
Ilyenkor akár nevetés is lehetne.

MINDIG CSAK ÁLARCBAN

Mostanában érkeznek lányok is,
de mindig csak álarcban.
Másságuk átüt az üvegen,
nevetnek, nagy ünnepek ideje van.

Ők még nem tudják:
ez ilyen üvegház,
az asztalnál mindenki kussol,
ha apa beszél.

Amúgy is, kezd elegem lenni belőlük,
folyton annyit isznak,
hogy belerepednek.
Figyelemfelkeltés, semmi más.
Szeretnék végre olyanokat mondani,  
amitől elszégyellik maguk.
De ha túl sokat isznak,  
álarcuk alól folyni kezd valami.   

Persze a fiúk hozzák őket,
mindig csak álarcban,
mindig csak álarcban.

Talán ezért nem tudok ma sem
felismerni egy női arcot.