Az idei Könyvhétre jelenik meg Krusovszky Dénes Elromlani milyencímű második verseskötete a Kalligram Kiadó gondozásában és
a Telep-antológia a Scolar Kiadó gondozásában, amit Keresztesi József szerkesztett, az előszót Szegő János, a kötetet záró esszét pedig Borbély Szilárd írta.
Felolvasások és dedikálások:
Június 2. kedd 18.00 (Szlovák Intézet, 1072 Budapest, Rákóczi út 15.)
A Kalligram új könyveinek bemutatója: Krusovszky Dénes új kötetét Krupp József mutatja be a Kalligram könyvheti újdonságai között.
Június 5. péntek 16.00 (Liszt Ferenc tér, az Írók Boltja előtt)
A Telep antológia bemutatója: Először Földényi F. László, Dunajcsik Mátyás és Krusovszky Dénes beszélget a könyvről, majd a kötet szerzői közül Ijjas Tamás, Pálffy András Gergely, Sopotnik Zoltán és Nemes Z. Márió olvasnak fel verseket – közben pedig harmonikán játszik Móser Ádám. A moderátor Szegő János.
Június 6-7. szombat és vasárnap 18.00 (Vörösmarty tér, Kalligram sátor)
Krusovszky Dénes dedikálja Elromlani milyen című új kötetét.
Június 6. szombat 19.00 (Merlin Színház, Gerlóczy utca 4.)
JAK-Piknik: a József Attila Kör könyvheti rendezvényének keretében 19 órától Bajtai András, 21.45-től Deres Kornélia és Krusovszky Dénes olvasnak föl mások társaságában.
Június 7. vasárnap 16.00 (Vörösmarty tér, Scolar sátor)
A Telep antológia szerzői dedikálnak.
Szétmegy a feje, a migrénnel
felülről szólnak hozzá az árnyak.
A miheztartás végett, törnék a nyelvét.
Túl ferde a viszonya a hithez,
morogják. Sóval hintenék, mint a
járdát télen. A füle mögött már hámlik
is a bőre, háborúk szoktak így
tábornokokról, nőkről a romlott rúzs.
Halántékán történetek kopogtatnak,
különböző korok, változó éghajlat.
Visszamegy, egyik életében sem volt
hős alkat, csak tisztes polgár itt-ott,
nehéz függönyök mögül forradalmakra
kacsintó középnemes, disznóólból kirontó
zsivány. Azok ott fent sóznák, mint a májat.
Sehol egy tudós, vízióit kontinensekre
szabadító örök keresztény, neki nem ez
jutott. Mintha a fájdalmat taposná, ahogy
lefelé a lépcsőn, radírozna, ahogy szokott.
Máshonnan már ismerem ezt,
állsz a sercegő olaj előtt
és véletlen eldúdolod.
Kinézek a térre, most nehogy
valamit bevallj. Fiatal biciklisták
sárga esőkabátban, akár egy órája,
fáradtan tekernek.
Elképzelem, hogy ez a kép,
leszegett fejek és görnyedő hátak
világító sárgája, több akar lenni
hideg szorgalomnál.
Hogy ez a kép egész egyszerűen
elmarasztalhat, azzal, hogy van,
mint egy harangszó egyenetlen lökései,
amiért aggódni kell.
Hogy szemközt ülsz le és lassan
mesélni kezded a felszolgált,
tál krumpliban, mi tesz tanúságot
miről.
És hogy üggyel-bajjal, de végül
mással is egyetértek.
2.
Még folytatódik, de te többé
már nem kerülsz elő.
Kinézek a térre, olyan az este,
hogy felállok és felöltözöm.
Bizonytalan sugarú nap,
ezt mintha mondanám
a játszótéren állva.
De a közepén szépen
begyakorolt minden.
És a kör alakú fasor,
külön nincsenek is fái,
vagy gesztenyék, ha azok.
Innen már kevés van hátra.
Az is csak kerülgetés.
Mint egy cementpad, eszembe
jut, hogyan lehetne vége.
Aki most hirtelen megáll az ablakunk
alatt és fölnéz, téved.
Én mégis egyfolytában bocsánatot
akarok kérni, aztán ezt is
inkább az időjárásra fogom.
Pedig egészen megszerettelek,
de nem tehetek róla, van ez a rosszabb
kezem, ami folyton bántani akar.
(2)
A reggel, mint egy gégemetszés,
elveszi a szavakat, beszélni
nem is lehet róla, legfeljebb írni,
két arcrándulás közti apró különbséget is
feljegyezni, hátha mégis ez lesz
az a pont, ahová majd visszaforgathatok mindent.
Ilyenkor nem tudom eldönteni,
hogy tényleg transzvesztita vagyok-e?
Éjszaka dolgozom, az biztos,
és az ébredéstől is félek.
Képtelen vagyok elviselni,
ahogy ez a borzas férfi bámul.
Inkább a rosszulléteimmel beszélgetek.
Hirtelen megszédülök a buszon,
aztán, ahogy körbeállnak,
hogy lehet-e ennél rosszabb,
és különben is, ezzel az egésszel,
a gazdatest, mit akarhat
már megint üzenni nekem?
(3)
Folyton erre a hörgésre ébredek,
miközben te nyugodtan alszol tovább,
hogy egyedül vagyok-e,
ezután hogyan döntsem el?
(4)
Ilyen vidám is lehet ez a késő őszi
alvadás, látod,
a nehéz neonfény,
az oszlásnak indult mondatok az avarban.
Ha például elkezdeném követni
a vezetékeket a falban, vajon kijutnék-e innen?
És várnának-e egy kis
ligetben felállított asztal körül
a város vezetői, hogy megjutalmazzanak,
vagy még szerencsésebb esetben,
hogy nyilvánosan megszégyenítsenek?
Persze nem sikerülhet minden.
(5)
Amit a gép végül kiad.
De már megint egészen mást reméltünk.
Nincsen benne erdőgazdasági út,
vaddisznócsapás,
se hidegvizű forrás pihenőházzal.
És mi sem tértünk le váratlanul a kijelölt ösvényről,
engedve a bozótos sötét vonzásának.
Egyáltalán, hol vagyunk?
A reggel, mint egy gégemetszés,
elveszi a hangokat.
Ami napfelkelte után részleteiben
madárdalnak tűnt,
az mostanra száraz hörgéssé állt össze.
Minden mozdulatommal
hazudni valamit mozdulataid
mögé. A köztes dolgok így
sem szólnak másról, mint
a gázóra vagy a kerti csap
túlkapása. És akkor a félelem
például hol marad.
Mert ha nem is így, de előre
biztosan nem szóltam. Lementem
borért, közben este lett, tapogatózva
fel a harmadikra. Te a kanapén,
félálomban, mint egy szeretet
komolyabb maradéka, ami hallgat,
kíváncsi is, néha kérdez, de nem
mond el semmit újra. Hogy milyen
könnyű nézni egy kezet, kést fog
meg, szorítja, de nem lesz hosszabb,
ezt nem mondja.
Amivel eljátszhatna, az nincsen itt.
Valaki hosszasan magyaráz, a városból
kifelé is. Ugyanazt ismétli el sokszor,
de a tagmondatokat időről-időre
felcseréli. A zsíros üveg mögött közben
lassan forog körbe a nagyobbik erdő,
a telepített. Egy ideig úgy tűnt
tévedésből. Nincsen semmi már itt,
amit ösztönök kezére lehetne adni.
A fűnyíró mögé meg
odaállítanak. Van, amire nem
szívesen emlékeztetném azt a férfit,
aki a kert végében most száraz
leveleket gyűjt egy talicskába.
Szerda este, annyi minden ellenne
ennyi benzinnel egy hétig, mondani
kéne valamit, csak ne az üres
terepjárót a réten. Meddig elviselhető
egyébként a rét, ha már nem akarom,
hogy a neveden szólítsanak.
Hogy ki mit szeret, hogyan és miért,
ezt a kérdést mostantól nem én
teszem fel. Amikor felkapcsolták
a reflektorokat és hátramentek
megnézni mikoriak a keréknyomok,
akkor hallottad, hogy ami kiszűrődött
az nem zene volt, hanem nyögések?
Lyukas fémkannák az irtás mentén
végig. Ebben bíztam végül, amikor
megláttalak a téren. Hogy ez lesz az,
a legkevesebbet majd ezzel a képpel
mondom el rólad.
Mintha nem lenne mindenben
ott a könyörület ócska dinamója,
fényeskedjék kézzel, lábbal.
Ahogy a vak fiú később,
a villamospótló buszon.
Lassan közelített a tarkód
felé aztán hirtelen rántotta
vissza a kezét. Hogy ne legyen
senki következetes ezen a földön,
erre gondoltam, ne nyerjen
bocsánatot semmi csak azért,
hogy máshol erősebben sejtsék,
hol kezdődik az elszánt várakozások
vége. Vagy ha mégis, az a bocsánat
ne legyen neked való. Hogy tiszta
szívből mondjanak ellent ennek,
erre gondoltam, de megismételte,
csak most oda is, vissza is lassan.
Az első éjszakát nem háltuk el. A másodikat
sem. A szájvizem ott hagytam a polcon. Te
meg a kinőtt ruhádat, a levágott hajadat.
Többet, mint én, lényegesen többet. Kitaláltál
egy tökmagot, hajas babát, gyúrhatót-
fésülgethetőt, nem tudtam belemenni.
Nevetve kapartad cipőmről az agyagot,
látni, ez az én testem, nem akartam.
Egy gyerek, aminek nincs köze
nyálunkhoz, szagunkhoz, nem pottyan
világra, maga a világ. A legyek
egyikünket sem zavarták, voltak
bizonyos gondolatok, amik, hagyjuk.
Tudod a baracklekvár csillogása
jobban mutat a margarinon, de a számnak
nem esik jól a zsiradék, szóval
elképzelhetlek, hogy kigömbölyödsz,
de csak így valahogy.
Nem mertem hozzád nyúlni a harmadikon
sem. Kikerekedett a hold, mint egy romantikus
filmben, teli van veled mindenem. Madonnát
még leimádkoztad a falakról, látod, kinőttem
a kamaszkorból a kedvedért. De azért
ölelni, hogy többen legyünk, még nem tudok.
A te urad lettem, nem a félelmeimé. Ez
egy menedékház volt, erre tellett, ne
nézz vissza, a szemembe sem. Nem
érezhettük ott magunkat, mint vendég,
hidd el. Ne akarj befogadni, nem
tudok kijönni soha. Magammal sem.
A kulcscsomót hajítsd el. Találni
kell egy helyet, ahol épp nem
vagyok. Ott leszek. A tied. Vagy nem tied.
Van valami a befejezetlen átjárókban,
építkezéskor, vagy szétlőtt vidékeken
látni ilyet sokat, ahogy az épen maradt fél
belerajzolja a térbe a másikat,
szellempillérek nyomasztó szimmetriája ez,
s csak ekkor látod, hogy mi, honnan, hová
vezet, mert idővel minden láthatatlanná
válik, amit használni is lehet, és újabb bomba kell,
vagy földrengés, földindulás, vagy hogy
sűrű ködfüggöny feszüljön a sík folyó felett,
hogy észrevedd: a két part különbözik,
az átmenő forgalom közös, ilyenkor két
félig kész város néz farkasszemet.
Amikor a kisváros némettanára elindult,
hogy, dacolva a téllel, a hókotró gépekkel,
végre újból lássa, akit látnia érdemes volt,
nem érzett izgalmat, inkább a hideg, morogta
és lakatra zárta a fészert. A szomszéd pékségből
kifutott az eladó és valamit széles gesztusokkal
mondani szeretett volna. Addigra már berúgta
a motort, mindegy, hátranézett, de nem sóhajtott.
Ahogy kiért a városból, még egyszer sorra vette,
mit nem szeretne: eső, havas eső, kézfogás,
vigyázz magadra. Könnyen lehet, jutott eszébe,
hogy én az evésben sem akarok a tökélyig jutni.
Az állat szívében zivatar utáni domboldal
és egy nehezen érthető következtetés van.
Felváltva beszélnek, de a másodpercnyi
szünet mindig szebb, mint ami előtte, utána.
Azt hazudni, hogy hirtelen esni kezd,
minden meggyőződés nélkül. Majd úgy
maradni ébren, hogy mész egy utcán,
nincs alakja, de hasonlít rá.
A csatorna mellett figyel, egy gépre
kötik, hajnalig vagy ameddig bírja.
A gonoszabb részem nézi és
elégedett azzal, amit lát.
Félig guggolva megyek, nem ázom el,
de kétszer megkérdezik. Csak fogjak
hozzá, mint egy öreg szivacs, ha nincs
kéznél, legyen nedves ez a ragaszkodás.
Vagy ha nem, jussak többfelől, legalább
ennyi, fölös alkatrészhez. Egy bírálhatatlanul
nagy ponyva alá vezetnek, innentől és
régről egy másik készenlétre várni.
Rázzunk egyet, mondom a csajnak,
ne zavarjon, hogy ez a Rózsadomb,
Veronika utca, nincs lebetonozva,
porzik az út, és mintha a körtében
rosszalkodna a wolfram, zizzen
felettünk a lomb, rázzunk egyet, zene az
nem kell, ha az hiányzik, menj haza,
91-es buszon, hatos villamoson,
majd a hetesen rázkódjál, mint egy
üveg köptető, mondom, egészen hazáig.
Rázd a segged, szívügyed, hogy kisebb legyen,
felettünk, mint egy vörös unka hasa, olyan
a naplemente, mérges nyálka borítja, ezt mondják,
ha szemedbe megy, ki kell mosni bő, langyos
vízzel, szóval, nem ajánlom, hogy fel nézz, itt
mindent fel kell villanyozni, tátog alattunk a város,
teletömve álmokkal a házak, nézd, hogy csillognak
az ablakok, amalgám vásott fogakban, hadd
ne magyarázzam, rázzunk, rosszalkodik a
számban a tiktak, hátsó zsebedbe teszed a dobozt,
zörögnek a cukrok, fülemben a szíved,
most vagy karomba csípsz, vagy elolvadok.
Mindenki füle a pokolba vezet, hallod, patkolják
benned is a dögöt, ne nyeríts fel, ez egy lusta
városrész, hagyjuk aludni, elég, ha bennünk
dübörög a ritmus, a páratlan ujjú patás
valahova visz, mert menni kell, habzik a háta,
ez már rég nem tánc, ez egy málha, két test,
egy kereszt, nem is más, csak fel ne sikíts, harapj
a karomba inkább, páratlan hallása van
ezeknek, fájna nekik, hogy párzunk, ez még nem
a domb teteje, de inkább válasszuk a lejtőt,
mert mindenütt jó, de legjobb legurulni, szervusz
Veronika utca, jó elszakadni, mint a cérna, távozni
orrból idegen anyag, szervusz zsebkendőnyi
terület, kettéváltunk, én és az arcom, gyere
kincsem, mondom, jobb lesz, ha mindhárman
legördülünk.
Így jusson eszembe minden ezután,
ahogy áll a férfivécé előtt és fél, nevet.
Mint egy közepes szeretkezés, amiben
még ott a szidás nyoma, de a vége
már nincs meg, nem hagyja abba. Vagy
távolról figyel, távol egy beszélgetésben
pezsgőt bontanak, sört, valamire. A sárga
folt, a lámpafény, a csempe jusson eszembe.
És erősebben egy másik. Hurcolva
egy zsákszerű érzést valami szellősebb
helyre, nem bizonyossággal, de kötelekkel
legbelül, és figyelni, hogy mutatja magát:
egy félig lebontott lőporgyár képe, ahogy
egy reggel hirtelen előtte lesz. Így áll itt
kicsivel több mint húsz éve, és tényleg nem
tudom, félbehagyva vagy megkímélve.
Velencére most sűrű hó terül,
a sikátorokban nincs járókelő:
valami készül, s a háztetőkre ül
az árnyéktalan, téli levegő.
A házban valaki sítalpat köt,
hosszú reverendába bújik a másik:
egymás arcán keresnék a tükröt,
de hátuk felé a másik háta ásít.
A hófúvás betör az ablakon,
de tél van a levesben, a kanálban:
így élnek évek óta – ilyen vakon,
fölöslegesen, s halálra váltan.
A feldúlt ágyba minden ránc befagyva.
Az utca, mint a matt üveg, ragyog.
Mostanra minden út járhatatlan.
Mégis házon kívül lennének boldogok.
Vívómaszkot húznak a sirályok ellen.
Az útirányválasztást elhalasztják:
teljesen mindegy, csak el. El innen,
amíg még adnak fényt az utcalámpák.
Annak nyomában, mi útra vált belőlük,
a városból még éppen kijutnak,
aztán megállnak. Merev lesz a bőrük.
A távolban sötét lesz egy ablak,
s csak a szél látja, zúgja körbe őket,
mint egy fehér zajt éneklő szirén:
egymásnak háttal épp előredőlnek
a Bacino di San Marco jegén.
Installáció: Kicsiny Balázs
Fotó: Tihanyi-Bakos Fotóstúdió
Elindulni egy hosszabb csapáson, amit
előbb vagy utóbb majd részleteiben
ítélnek halálra. Nem öröm, nem szégyenkezés,
csak hogy ide majd vissza kell térnem úgyis.
Vagy hogy rosszabb lesz, ezt ismételgetem.
Ha nem is az egész, de a félig üres táj, amely
már nem fog betelni estig. De a vadlest és
a fegyvergyárat még összekeverhetem négyig.
És szembejön, ma már másodszor, ugyanaz
a negyvenes nő, félig vörösre festett hajjal
és a fatörzset nézi, a fatörzsön a turistajelzést.
Most kéne odamenni és mondani, mondani.
Hogy nincs olyan, hogy boldog sziget, nincs,
de higgye el, minden erdőnek kör alakja
van, másmilyen nem is lehet. És nem sziget,
de ha virágzik, így virágzik, kör alakban.
Mostanában érkeznek lányok is,
de mindig csak álarcban.
Másságuk átüt az üvegen,
nevetnek, nagy ünnepek ideje van.
Ők még nem tudják:
ez ilyen üvegház,
az asztalnál mindenki kussol,
ha apa beszél.
Amúgy is, kezd elegem lenni belőlük,
folyton annyit isznak,
hogy belerepednek.
Figyelemfelkeltés, semmi más.
Szeretnék végre olyanokat mondani,
amitől elszégyellik maguk.
De ha túl sokat isznak,
álarcuk alól folyni kezd valami.
Persze a fiúk hozzák őket,
mindig csak álarcban,
mindig csak álarcban.
Talán ezért nem tudok ma sem
felismerni egy női arcot.
Az öltözőt gyűlölöm. Vetkőzni, öltözni mások előtt,
le a pólót, melltartót, bugyit, miközben tudom, hogy
lopva figyelnek, rám-rám pillantanak, amikor azt hiszik,
úgyse látom őket. Pedig tudom, hogy engem bámulnak.
Látni akarnak, mert kövér vagyok, pattanásos és ronda.
Látni akarják, amit egész nap takargatni próbálok,
a hájas testet, a zsíros hajat, a piszkos és lenőtt körmöt.
Tudni akarják, hogy mekkora a hasam, lóg-e a mellem,
hogy borotválkoztam-e tegnap, hogy szőrös vagyok-e
ott lent, ahová fiú még nem nyúlt. Én meg csak izzadok,
csurog rólam a savanyú víz, kivörösödve fújtatok,
mint valami kohóban. És ők rajtam szórakoznak, ők,
a törpe gyilkosok. Mert én vagyok a mulatság, akit meg
lehet bámulni, akit ki lehet röhögni. Akire mutogatni lehet.
És ez megy már hónapok óta. A hátam mögött mindig
engem cikiznek. Mintha bármiről is tehetnék. Pedig
mennyire szeretném én is kirúzsozni a számat, kifesteni
a körmömet, hogy a fiúk az én fenekemet is megfogdossák
a szünetben. Mennyire szeretném. De nem panaszkodom.
Akkor már egy hete nem, vagy csak
kétnaponta, félig, olyan apró szorításokkal,
amelyekhez, igenis, egy felnőtt tenyérre
lett volna szükség. Még nem gyújtott lámpát.
Folyton megállt és újrakezdte, de végül
tényleg megállt. Bassza meg.
Ezt így nem lehet.
Mintha egy nagyobb fűnyírót tolt volna
maga előtt, apró léptekkel ment ki a kertbe.
És onnan már látszott a szántóföld, messzebb
a gépiesen ismétlődő villanypóznák és
a friss sötétben, a lakókocsik reflektora.
A kerítésnek támaszkodott és ahogy kis
terpeszben állt, érezte combján, hogy lehűlt
a levegő. Először könyörgött, de később
inkább imának szerette volna hívni.
Hogy jelentse minden, ugyanezt a rozsdás
vasakkal megerősített látványt.
Az idei Könyvhétre jelenik meg Krusovszky Dénes Elromlani milyen című második verseskötete a Kalligram Kiadó gondozásában és
a Telep-antológia a Scolar Kiadó gondozásában, amit Keresztesi József szerkesztett, az előszót Szegő János, a kötetet záró esszét pedig Borbély Szilárd írta.
